Prológus

Prológus

Nagyon szeretek rajzolni. Valahányszor toll akadt a kezembe mindig rajzoltam. Papa egészen fiatalon megtanított rá. Amikor ma Maman haza hozott az óvodából, mindig rajzoltam, amíg arra vártam, hogy a Papa haza érjen. Nem tudtam mi volt a munkája, annyit tudtam, hogy orvos. Nem beszélt túl sokat erről otthon. Valójában, csak egyszer került szóba, amikor este késve ért haza.

Maman a konyhában főzött. Azt hiszem csigát, már nem emlékszem biztosan. Én egy papírlapot lobogtatva rohantam be hozzám.

„Maman, oû est Papa?” Kérdeztem.

„Je ne sais pas, mon chéri” válaszolt. "Mais je sais qu'il travaille."

„Il travaille tout le temps! Il ne m’aime pas? Il ne veut pas être ici, avec moi?”

„Claude, mon grand… tu sais bien que ton prère t’aime.”

Ebben a pillanatban nyílt a bejárati ajtó, és Papa lépett be rajta. Hozzá rohantam, és szorosan megöleltem, ő nem szólt, csak sóhajtva vissza ölelt. Ekkor felemeltem a fejem, és megláttam, hogy az orra vérzik. Akkor, még nem tudtam, de most már tudom, hogy el volt törve. Maman megkérdezte, hogy mi történt, Papa pedig elmondta neki, hogy az egyik betege, eltörte az orrát. Ki szökött a számon a kérdés, hogy mit csinál a betegeivel. Dühös voltam, mert valaki bántotta a Papám. Ezt nem tűrhettem. Ő nem szólt, csak mosolyogva gyengéden megveregette a fejem és annyit mondott.

„Je suis un psychiatre.” Akkor még nem tudtam, hogy mit is jelent ez. Így hát csak arcon pusziltam a Papát és elrohantam kezet mosni ahogy Maman mondta.