3.fejezet ~ A kísérlet

3. Fejezet ~ A kísérlet

Álmatlanul forgolódtam. Amióta bevettek ebbe a kísérletbe, mint alanyt nem volt egy perc nyugtom se éjszaka. Állandóan vissza akartam menni a börtönbe, hogy dühöm az elítélteken éljem ki.

Miről is van szó, amikor azt mondom kísérlet? Évekkel ezelőtt Stanfordban végeztek, egy kísérletet, amely azt vizsgálta, hogy börtön körülmények között, mennyire vadulnak el az őrök, és törnek meg az elítéltek. Két hetesre volt tervezve, a dolog, de olyan szörnyű lett az eredmény, hogy hat nap után leállították. Senki nem merte megismételni. Mostanáig.

Én, mint őr voltam beosztva az új projectbe, bevallom nagyon élveztem. Négy napja már, hogy tejhatalmam volt emberek élete felett. Sokszor kértek kegyelmet, amikor vertem vagy mentálisan kínoztam –apám pszichiáter volt, értettem ehhez – őket, de miért adtam volna ezt meg nekik? Ők csak koszos bűnözők voltak, én pedig a törvényt képviseltem! Minden jogom meg volt rá, hogy azt tegyek velük, amit akarok!

~~***~~

Hét nap telt el. Hét nap csupán, és engem már is felfüggesztett az igazgató, mert szadizmusom már veszélyeztette az elítéltek életét, meg hogy a kísérletben játszott szerep – milyen kísérlet?! Milyen szerep?! Én egy börtönőr vagyok! – túlságosan is elhomályosította a gondolkodásom. Legalább is ezt mondta… Biztos vagyok benne, hogy valamelyik ügyvéd intézte el, hogy kirúgjanak.

~~***~~

Újra kollégiumi szobám puha ágyában fekszem, és már nem gondolok azokra a rémtettekre, amiket én követtem el. Miért kéne? Ezt csak a kísérlet hozta ki belőlem. Nem vagyok büszke rá, de nem is szégyellem. Miért kéne? Ez volt a cél nem? Kihozni a vadállatot emberekből.

Az anyagi gondjaimnak vége… legalább is egy időre. Még mindig takarékosan kell, hogy éljek, de már nem kell aggódnom az egyetem költségei miatt, sőt már állást is kaptam kedvenc kávézómban, így keresek egy kis plusz pénzt, és a hétvégéken bulizni is tudok menni.

Nem fényűző az életem, de kellemes, és a tanulmányi eredményeim is remekek. Biológiából én vagyok a legjobb az egész egyetemen. Boldog lennék ha nem lenne egy valami… A kémia.

2. fejezet ~ Egy hirdetés

2. fejezet ~ Egy hirdetés

Behajtottam a bozótba, lekapcsoltam az autóm motorját, és figyeltem, ahogy a szirénák, és fények elsuhannak mellettem. Lihegtem még egy kicsit az adrenalintól, de ahogy légzésem visszaállt a normális ütemébe lassan elővettem egy kendőt a zsebemből hogy letöröljem a vért a kezemről. Nem ez az első alkalom, hogy egy áldozatom vére tapad a kezemhez. Vettem egy mély levegőt és kifújtam. Amíg vártam, hogy a környék elcsendesedjem elgondolkodtam. Mikor is kezdődött ez az egész?

Igen… Azt hiszem az után, hogy egyedül maradtam. Nos, a tanulmányaim fizetni kellett és nem volt olcsó orvoslást hallgatni, főleg nem a Harvardon. Senkim nem volt.

Pár nappal később, amint a kedvenc kávézóm sarok asztalánál ültem, ahol annyiszor próbáltam beleverni fejembe a kémiát eredménytelenül. Csendesen, és gondterhelten figyeltem, ahogy a hab és a kávé elkeveredik a capuccinomban, néha-néha fel pillantottam az egyetem újságjára, ami a kezemben volt. Álláshirdetést vadásztam már egy jó ideje, de semmi nem akadt, ami elegendő pénzt biztosítsak a tanulmányaim folytatására, arról nem is beszélve, hogy élnem is kéne valamiből.

Hirtelen felcsillant a szemem, amikor megpillantottam egy apró, eldugott hirdetést. Kísérleti alanyokat kerestek, egy kísérlet megismétlésére, és egész jól fizettek. Boldog tudatban fogyasztottam el kávém maradékát, és egy felszabadult sóhajjal fizettem ki. Sietnem kellett az egyetemre vissza, kezdődött az órám. Az újsággal a hónom alatt sétáltam ki és boldogan dúdolni kezdtem une chanson française. Elhatároztam, hogy felhívom a hirdetésben szereplő telefonszámot amint vége az órámnak.

1. fejezet ~ Két levél

1. Fejezet ~ Két levél

A tükörben újra és újra láttam felvillanni a piros és kék fényeket, amelyek egyre veszélyesebb közelségbe kerültek hozzám. Szívem egyre hevesebben dobogott adrenalint pumpálva végig a testemen. Félnem kellett volna, de teljesen rideg és józan voltam. A kormány szorosan markolva élesen bekanyarodtam az autópálya egyik leágazására. El kellett tűnnöm. Ez az egyetlen dolog járt a fejemben.

Egy tincs hullott a szemembe és kisöpörtem, mert zavart a látásban, pedig most nagyon kellett koncentrálnom. Mindig le akartam vágatni ezt a tincset, de Maman miatt nem tettem. Neki valami miatt mindig nagyon tetszett, hogy oda hullott a homlokomba, és visszaigazgathatta a fülem mögé.

Gyerekkoromban, amíg az ölében aludtam, órákat tudott vele játszani, sőt, még amikor haza látogattam az egyetemről idősebb fejjel akkor is. Aztán… egyszer csak már nem tette többet. Arról is írtak, hogy soha ne jöjjek haza. Ne keressem őket. Papa írta azt, levelet…

Minden úgy volt eltervezve, hogy haza megyek Karácsonyra, de nem egyedül. A Harvard-i tartózkodásom alatt megismerkedtem az egyetemen valakivel, úgy volt őt is viszem. Maman megkérdezte, mit szeret a vendégünk, mit csináljon. Emlékszem a válaszom „végzetes” mondata annyi volt, hogy „George aime le poisson.” Akaratom ellenére elszóltam magam, és hülyeségből nem olvastam át a levelet. Nem így terveztem az egészet. Személyesen akartam nekik elmondani, de így utólag azt hiszem, hogy nem jártam volna jobban.

Papa levelét még mindig fáj vissza idéznem. Az indulás előtti napon kaptam meg. Rövid és tömör volt. Nem tartalmazott mást, minthogy elmondta, hogy az „eltévedésem” miatt nem tart többé a fiának, és hogy ne keressem, se őt se anyámat többet, valamint mivel már nem tartozom a családjába, nem kívánja a tanulmányaim finanszírozni. Eleget tettem kérésének, és nem kerestem őket többet. A szavak, amiket használt, hogy minősítsen, éppen elég bántóak voltak, hogy kimarják belőlem azokat az emlékeket, amikre boldogsággal emlékeznék vissza. Nem volt többé családom. Nem értettek meg. Én nem „buzi” vagyok –a hogy apám titulált – hanem biszexuális.

Pár héttel később szétmentünk George-al, de csak rontott helyzeten. Egyedül voltam. Pénz, és család nélkül.

Prológus

Prológus

Nagyon szeretek rajzolni. Valahányszor toll akadt a kezembe mindig rajzoltam. Papa egészen fiatalon megtanított rá. Amikor ma Maman haza hozott az óvodából, mindig rajzoltam, amíg arra vártam, hogy a Papa haza érjen. Nem tudtam mi volt a munkája, annyit tudtam, hogy orvos. Nem beszélt túl sokat erről otthon. Valójában, csak egyszer került szóba, amikor este késve ért haza.

Maman a konyhában főzött. Azt hiszem csigát, már nem emlékszem biztosan. Én egy papírlapot lobogtatva rohantam be hozzám.

„Maman, oû est Papa?” Kérdeztem.

„Je ne sais pas, mon chéri” válaszolt. "Mais je sais qu'il travaille."

„Il travaille tout le temps! Il ne m’aime pas? Il ne veut pas être ici, avec moi?”

„Claude, mon grand… tu sais bien que ton prère t’aime.”

Ebben a pillanatban nyílt a bejárati ajtó, és Papa lépett be rajta. Hozzá rohantam, és szorosan megöleltem, ő nem szólt, csak sóhajtva vissza ölelt. Ekkor felemeltem a fejem, és megláttam, hogy az orra vérzik. Akkor, még nem tudtam, de most már tudom, hogy el volt törve. Maman megkérdezte, hogy mi történt, Papa pedig elmondta neki, hogy az egyik betege, eltörte az orrát. Ki szökött a számon a kérdés, hogy mit csinál a betegeivel. Dühös voltam, mert valaki bántotta a Papám. Ezt nem tűrhettem. Ő nem szólt, csak mosolyogva gyengéden megveregette a fejem és annyit mondott.

„Je suis un psychiatre.” Akkor még nem tudtam, hogy mit is jelent ez. Így hát csak arcon pusziltam a Papát és elrohantam kezet mosni ahogy Maman mondta.